Marcaliban jártunk – Cikk szülői szemmel…

képek forrása: marcaliportal.hu

Évek óta minden ősz és tél a játékos sportvetélkedőre való felkészülés jegyében zajlik nálunk. Már a harmadik éve, hogy a „mi Fiúnk” az iskola csapatában van, készül, versenyez, izgul, tud és akar tenni a sikerért, az eredményes versenyzésért, a társaiért, a játék szeretetéért, a győzelemért…

Három éve…mindössze egy társa maradt, aki a kezdetek óta minden évben a csapatban volt, akivel együtt dolgozott a szürke hétköznapokban a nehéz és fárasztó felkészülések ideje alatt. Azokban az órákban, percekben, amikor minden gyakorlatot és feladatot újra és újra gyakorolták, ismételtek, hogy majd amikor kell és eljön, az idő minden rendben legyen, hogy ne legyen semmi váratlan, semmi ismeretlen feladat…

De álljunk csak meg egy pillanatra! Tényleg csak Egy társa maradt a kezdetek óta? Nézem a fényképeket…Hoppá!

Mindkét képen hátul, a gyerekek mellett áll egy-egy felnőtt… Két Testnevelő!! Mindkét képen ugyan az a két ember! Két felkészítő, Két tanító, nevelő állnak ott, ahogy oly jellemző rájuk… Szerényen, de mégis büszkén, ott vannak, de úgy tűnik, azt sugallják ez nem róluk szól… Persze, hiszen nem Ők futnak, nem Ők ugranak, labdát sem vezetnek, csak ott vannak… Csendesen, szerényen… Nem is csinálnak semmit… Minden kisebb és nagyobb gyermek mindent tudott ahogy belépett a tornaterembe,az összes feladatot, gyakorlatot, sorrendet, csapat összetételt…Nem is kellett heteken-hónapokon keresztül lelkesen gyakorolni, pakolni, szervezkedni, sorverseny pályát építeni…

Minden eredmény simán erőfeszítés nélkül saját magától jött ismét! Végül is második helyezettek lettünk a területi döntőben, és harmadik helyen végeztünk az Országos elődöntőben, mindössze 3 pici ponttal miatt maradtunk le az Országos Döntő lehetőségéről! Igen az Országos Döntőről! Az Ország legjobb 8 csapata közé kerültünk….majdnem! Elárulok egy titkot: nem jött magától ez az eredmény! Tenni kellett érte, nem keveset, de sokat, dolgozni kellett érte rengeteget, nehéz és hálátlan feladatok voltak, bizony komoly döntéseket kellett meghozni, ki maradjon a csapatba, ki legyen aki hajszállal, de még sem került be a többiek közé…

Láttam, ott voltam, hallottam Edit néni halk, de hathatós biztatását, ha kellett csendes dicsérő szavait, esetenként vigasztalását, István bácsi lelkesítését, és azt a brutális energiát ami szinte átsugárzott a gyermekeinkbe! Sok mindent tudnék még felidézni, írhatnák élményekről, eredményekről, érmekről, emlékekről, de most nem teszem…

Mindössze két szó csupán: Köszönjük szépen! Köszönjük Edit néninek, István bácsinak a felkészítést, lelkesítést, élményeket, minden szépet és jót, amit kaptunk Tőletek! Gyerekeink és mi szülők is! Köszönjük!

Aláírás: egy szülő

Címke , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.