Ki ne vágyott volna valaha arra, hogy találjon magának egy Legjobb Barátot,
akivel együtt lóghat, és rábízhatja a legféltettebb titkait. Néha nagyon egyszerű
megtalálni ezt az embert. Néha nem.
Június 26-án aggódva szemléltük a gyülekező gyereksereget. Egy részük már
kissé idősebb volt, éppen a kilencedik évfolyamot fejezte be és a jól
megérdemelt vakációjára készült, többségük viszont az általános iskola 5/b
osztályába járt még néhány nappal ezelőtt. Azon töprengtünk, vajon jó ötlet
volt-e egyazon táborba szervezni középiskolás és általános iskolás, alig felsős
gyerekeket. Ha nem is vesznek össze egymással, megtalálják-e a korkülönbség
ellenére azt a bizonyos „közös nevezőt”?
Az idősebbek segítségére az előzetes egyeztetés alapján számítottunk, ezért
minden sátorba jutott egy-két „vén diák”, akik zokszó nélkül vállalták a
feladatot. ….Eltelt egy-két nap, és ezután a dolog működni kezdett – legalábbis
egy-egy ötödikes szájából elhangzó mondat erről tanúskodott: „APU, ugye ma
is mondasz nekünk esti mesét?”, „APU, kaphatok egy jóéjtpuszit?” A gimnazista
lányok pedig végtelen türelemmel és kedvességgel beszélgettek a körülöttük
fürtökben elhelyezkedő ötödikes fiúkkal, és azt tervezgették, hogy a tábor után
még mindenképpen találkoznak majd velük.
Mi, felnőttek kissé távolabbról figyeltük a friss barátságok alakulását, és titkon
nagyon büszkék voltunk egykori tanítványainkra, akik egy héten keresztül
egyenrangú partnerként bántak a kisebbekkel, és természetesen a jelenlegi
hatodik B osztályos túrázókra is, akik részt vettek életük első vándortáborán,
leküzdöttek kb. 80 km-t tikkasztó hőségben hegynek fel, hegyről le, s a
kényelmetlen ágyak, 8-10 férőhelyes sátrak, hosszú, mobiltelefonmentes esték
és más, komfortzónán kívüli körülmények ellenére is élvezni tudták az együttlét
örömét és a Mecsek szépségét.
Jánosi Móni, Cserti-Csapó Bernadett
